Tegnap egy állításon az alázat hozott megváltást és megnyugvást. Mivel az elmúlt 1-2 hónapban legalább 4-5 olyan folyamatot vezettem, vagy vettem részt rajta, ahol spirituális gőg jelent meg és erre az alázat hozta a megoldást elgondolkodtam, hogy ez vajon hogyan szól rólam. Miért jelenik meg ez most ilyen erőteljesen az én teremben?

Tudom, hogy van olyan múltam, ahol úgy döntöttem, hogy beállok egy nagyobb erő szolgálatába, hogy ne kelljen elfájni a veszteséget, átfájni a kudarcot, felelősséget vállalni a tetteimért, ahol nem fogadtam el azt, ami volt és illegális tettekkel, az univerzum rendje ellen mentem. Ahol azt mondtam, hogy ha engem bántanak, akkor én nem elfájom azt, hanem én majd nagyobb mágus leszek és felvettem a kesztyűt.

Annyit tudok kibogozni, hogy szét kellett szakítanom lelkem magját, ez volt az ára annak, hogy illegális módon hathassak.
Megrészegítő hatalom volt ez egy korlátos egyszerélőnek és valahol pont ez az óriási csapdája is. A belebódulás, a mámor, az élvezet. Miközben hatalmasnak éreztem magam nem lehetett arról tudni, hogy akármit is csináltam, ami más kárán az én javamat szolgálta, pont annyira szívta el tőlem a nagyobb hatalom az energiát és én annál többet szenvedtem.

Mivel a lelkem magjának szétszakításával indult a szolgálat, a bódulatban, hatalomban lebegő részem, nem is tudott arról, aki a szenvedést viselte.

Közben valahol a lineáris idő furcsa szövevényeiben született bennem egy döntés, hogy én ezt már nem akarom. Most egyszerélőből is azon dolgozom, hogy ez az önmagam által leszakított részem érkezzen vissza és tegnap az állításban kínok közt sikerült egyet megint menni az integrációval, miközben le lehetett válni valami pokoli tartalomról.

No de, hol itt az alázat?

Korlátos az egyszerélő életem. Korlátos időben, helyben, figyelemben, érzésekben… Ezt valami elképesztően nehéz elfogadni, főleg úgy, hogy már átéltem, van emlékem arról, hogy mekkora hatalmas dolgokat alkottam, még ha illegálisan is, amikor ezeket a korlátokat felrúgva átléptem határaimon.

Valahol itt születik a spirituális gőg az egyszerélőben. A tudat úgy tudja, hogy hatalmas szellemi erők között volt és nincs ez az emléknyomat leválasztva az egyszerélő tudatáról. Ez az összetapadtság, ami végül azt szüli, hogy azt hiszem, vagyok akkora, mint egy szellemi erő, elbírok én vele és tiszteletlenül viselkedem, amire könnyen lehet egy spirituális visszacsapás a válasz.

A szelíd alázat számomra az emberi mivoltom korlátosságának elfogadását jelenti.
Ahol tudom, hogy földi porhüvelyem kisebb a szellemi hatalmaknál. Lehet, hogy van hozzáférésem a szellemi tartalmakhoz, de nem bírok el bármit és főképp nem bármi áron. Határaim vannak. Tisztelem a nálam nagyobb erőket.

A szelíd alázatom része, hogy átélem a fájdalmat, elviselem a kudarcot, önkéntes áldozatot hozok, szeretek, élek, az élet minden színét, szagát befogadva. Fájok, amikor fáj és nem lázadok ellene. Lehajtott fejjel viselem azt, amit nem az én dolgom megváltoztatni.

Nem szolgai alázatban vagyok, elveszve, erőtlenül, tehetetlenül, alárendelődve, kihasználva mások által, hanem az emberi korlátosságom elfogadásában, határaimat képviselve, méltósággal viselem az élet terheit.