Az évek során sokféle spirituális élményem volt, de a tegnapi olyasmi volt, amire sem nem számítottam, sem nem gondoltam, hogy egyáltalán lehetséges. Még az élmény átélése után is, valaki bennem úgy gondolja, hogy ez spirituális csalás volt.
Egy network spinal entrainment során úgy éreztem, mintha kihúztak volna a mátrixból, és valami egészen másba csatlakoztattak volna be. Egy teret öleltem át, és ebbe az ürességbe jöttek be azok az emberek, akik az életem során "bántottak". Mindenkit megöleltem, és amikor az emberek áramlása megállt, még többet és többet hívtam be szélesre tárt karjaimba, amíg senki sem maradt már kint.
Nemrég azon töprengtem, mit kezdjek azokkal az emberekkel — pontosabban a hozzájuk fűződő kapcsolataimmal —, akiket bizonyos távolságban tartok, mert a viselkedésük fájdalmas számomra, és/vagy nem áll összhangban a spirituális etikámmal.
Úgy gondolom, ez az élmény részben választ adott erre. Minden egyes kapcsolathoz tartozik egy kreált történet, ami megakadályozott abban, hogy megérezzem a csalódást, a fájdalmat, a veszteséget. Védtem a szívemet, hogy megóvjam magam bizonyos érzésektől, és elkerülhettem a lezárást azáltal, hogy nem gyászoltam el azt a kapcsolatot. Abban is biztos vagyok, hogy néhány esetben a történet fenntartásával elkerülhettem, hogy felelősséget vállaljak a saját részemért.
Christian, az NS doktor az Atlas NSA-nél, elmondta, hogy az alsóbb elmém az univerzális szellemhez lett csatlakoztatva a kondicionálás helyett. Ez az, ami csalásnak érződött.
Emberi nyelven ez azt jelenti, hogy tegnap néhány percre mindenkit elfogadtam és szerettem. Ok nélkül, előzmények nélkül, ítélkezés nélkül — csak a tiszta, nevetséges, zavarba ejtően egyszerű aktusa annak, hogy olyannak látom és szeretem őket, amilyenek valójában, és felismerem, elismerem azt a szerepet, amit az életemben játszottak. Nem törölve el, ami történt, nem tettetve, hogy nem hagyott nyomot. A fájdalmat ők okozták, és ez a felelősség ettől még az övék marad.
Lecseréltem azokat a történeteket, amelyeket magamnak meséltem a helyzetről, a másik emberekről, magamról — hogy biztonságban és épnek érezzem magam, ez az a "kondicionálás", amit az életem során építettem fel —, azzal az elfogadással, hogy a helyzetek és emberek így kellettek az életembe.
Úgy tűnik, mindez soha nem is azokról az emberekről és helyzetekről szólt, hanem egy vita volt "istennel" arról, hogy miért kell ezt vagy azt megtapasztalnom.
Talán ez a munka. Nem a kapcsolatok megjavítása, hanem felelősséget vállalni az önmagam felfedezéséért és lebontani a falat, amit a biztonságérzetemért építettem. Egyrészt felszabadító a páncél nélkül lenni, másrészt veszélyesen meztelennek és sebezhetőnek érzem magam.
Mit jelent ez a kapcsolatok szempontjából?
Nem tudom! Néhány talán gyógyul az idővel. Néhány talán végre lezárul, és mindenki továbbléphet.
Az egyetlen dolog, amit most tudok és érzek, az egyszerre jelentkező szomorúság, fájdalom, veszteség, felszabadulás, sebezhetőség és meztelenség érzése. Gyászolom az elveszett kapcsolatokat, a közelség elvesztését. Felelősséget vállalok a saját részemért, és a többi ember felelősségét az ő játékterükön hagyom. Nem minden csodálatos és szép, de valóságos, nyers és élő.
Ezután azonban döntést kell hoznom. Tovább őrzöm a szívemet? Vagy elég bátor vagyok ahhoz, hogy nyitva tartsam, és befogadjam mások "ajándékait" bármi áron, még akkor is, ha pokolian fáj?
Remélem, ez is egy fontos lépés a küldetésorientált életről a szeretet által vezérelt életre való átállásban.
Over the years I have had all sorts of spiritual experiences, but the one yesterday was one that I had neither expected nor thought was even possible. Even after the experience, somebody in me thinks this is spiritual cheating.
During a network spinal entrainment I felt like I was unplugged from the matrix and was plugged into something completely different. I was embracing a space and into that void came the people who have "hurt me" over the years. I hugged them all and when the flow stopped I kept bringing in more and more into my whole embracing arms until there was no one left behind.
Recently I was asking the question what I should do with those people, or more precisely with my relationship with them, whom I keep at a certain distance because their behavior toward me or others is hurtful for me to experience, and/or not aligned with my spiritual ethics.
I believe this experience was a partial answer to that. There was / is a story attached to every one of these relationships that allowed me not to feel the disappointment, the pain, the loss. I have guarded my heart to protect myself from feeling in a certain way, and I could avoid bringing closure by mourning that relationship. I am also certain that in some cases by keeping the story I could get away from taking responsibility for my part.
Christian, the NS doctor at Atlas NSA, told me that my lower mind was plugged into the universal spirit instead of my conditioning. This is what felt like cheating.
What this means in human language is that for a few minutes yesterday, I accepted and loved everyone. No reason, no history, no judgements — just the pure, ridiculous, embarrassingly simple act of seeing and loving them for who they really are and recognizing, acknowledging the part they have played in my life. Not erasing what happened, not pretending it didn't leave a mark. The hurt was theirs to give and that responsibility still remains with them.
I replaced the stories that I am telling myself about the situation, the other people, about myself to feel safe and sane, that is the “conditioning” I built during my life, with the acceptance that the situation and people were meant to be this way in my life.
It seems that all of this was never about "those" people and situations, but it was an argument with "god", why do I need to experience this or that. Maybe that is the work. Not fixing the relationships, but taking responsibility for discovering myself and dissolving the wall I built to feel safe. On the one hand it is liberating to be without the armor, on the other it feels dangerously naked and vulnerable.
What does it mean from the relationship point of view?
I don't know! Some may recover. Some may finally be over and everyone can move on.
The only thing I know and feel right now is the feeling of sadness, hurt, loss, liberation, vulnerability and nakedness all at once. Mourning the lost connections, the loss of closeness. I take responsibility for my part and I keep other people’s responsibility on their playing field. It is not all wonderful and good, but it is real, raw and alive.
Going forward though I have a choice to make. Do I keep guarding my heart? Or am I brave enough to keep my heart open and receive the “gifts” of others no matter what, even if it hurts like hell?
I hope this is an important step in the switch from purpose driven to love driven life.
